Elég érdekes így visszanézni ’68‑at egy gyerek szemével. Viccesen furcsa családi dinamika, meg történelmi visszaemlékezések, de néha olyan, mintha nem tudná eldönteni, komikus dráma vagy történelmi szomorúság akar lenni. Szép, de nem minden része ütött igazán.
Imádtam, hogy nem akarta mindenáron elmagyarázni, hogy miért érezzük azt, amit érzünk. A három történetben ott a melankólia, a kis humor és az a különös érzés, mikor rájössz, hogy tényleg nem ismerjük annyira egymást. Néha viszont túl lassú volt, mint egy hosszú, csendes vonatút.
Jó casting, Elordi meg Edgar‑Jones nagyon odateszik. A díszlet meg a zene is ütős, tényleg elvisz 1950-be. De a sztori néha kilép a saját árnyékából – mint ha nem tudná, mi akar lenni: érzéki dráma vagy karakterdráma? Nekem ez így középtájt lobog.
A karakterek fejlődése hiteles, és a történetvezetés is jól felépített. Egy kellemes, elgondolkodtató néznivaló. Sokszor felnevettem rajta, szóval tudom ajánlani.
65 A búvóhely (2025)