A The Avengers teljes pompájában tért vissza, egy olyan folytatással, amilyennek minden folytatásnak lennie kellene.Akkorát csak azért nem üt, mert rákészültünk, és magasak voltak az elvárások, de ezeknek az elvárásoknak azért igyekszik maximálisan megfelelni.
A film két órájában igazi jellemek, parázsló konfliktusok és allegória-hegyek tülekednek. Igen, ugyanakkor meg teleportáló vörös démon (Hellboy kisöccse?), rovarszányú go-go girl és bögyös gyémántbőrű telepata is akad, ám miért baj, ha ötvözzük a műfajokat? Az acél is erősebb a vasnál
A film a maga szögegyszerű, kissé trashes, kissé poszt-apokaliptikus képi világával, a lendületesre vágott akciójelenetekkel és a néha Uwe Boll-i ihletésű dialógusokkal nyárra elmegy, ha van hozzá szóda, vagy amit mostanában inni szoktak filmekhez.
A filmnek két fő baja van: érthetetlenül bő lére eresztették, és minden fontosabb szereplője átesik benne legalább egyszer olyan picsogási rohamon, amivel sikerül megutáltatnia magát. Persze lehet, hogy csak a férfi nézők számára. Hogy tényleg nem nekik készült a film, azt az is jól jelzi, hogy az ominózus esküvőn, a film végén jövünk rá, hogy „jé, a vőlegény lényegében nem is szerepelt a filmben”.
A film ritmusa kiváló, ügyesen adagolja a feszültséget a direktor, aki az amerikai igazságszolgáltatásnak is bemutat elegánsan, és bár sem vizuálisan, sem dramaturgiailag nem formabontó Az igazság ára, sőt, nem igazán találunk benne olyan vonást, melyet ne láttunk volna korábban, a sok pozitív elem mégis remek egésszé áll össze, és szerencsére nincs nagy konklúzió sem, így morális beöntés nélkül távozhatunk a moziból.
Az első szerelem, a nagy nyári kalandok és a világra való rácsodálkozás filmje ez, igazi nosztalgiatrip, amiből még a CGI szörny és a cselekmény logikai bakijai sem tudták kiölni a szívet és a lelket. Kamaszkorunk legszebb, rémisztő nyara.
Bár egy ízig-vérig akció-thrillerről beszélünk, a Hanna – Gyilkos természet című filmből mégsem az akciójelenetekre, hanem a nem evilági hangulatára fogunk emlékezni a leginkább. Wright eléri, hogy tökéletesen azonosulni tudjunk a kislánnyal, és az ő szemén keresztül mi is kicsit rácsodálkozzunk a már ezerszer látott nagyvilágra.
A gondozoo a családi vígjátékot a romantikus komédiával próbálja meg összeházasítani, és ez még Rosario Dawson segítségével sem sikerül. De hogy ne legyünk teljesen igazságtalanok: minimális számú humoros pillanat azért akad a filmben. Beszélni tudó, állatkerti vak tyúk is talál néha szemet.
A szemünket sem zavarja szerencsére túl sok momentum, a trükkösök és díszletesek kitettek magukért, és nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy az Amerika Kapitány egy kellemesen nosztalgikus, nem komolyan veendő és a szuperhősfilmet klasszikus szempontból megközelítő ártalmatlan, ám szórakoztató nyári haddelhaddá váljék
Az alkotók valószínűleg sokat tanulmányozhatták del Toro Hellboy filmjeit is, ugyanis az űrbéli lények kavalkádja olyan, mintha egyenesen abból a moziból kölcsönözték volna őket. Ha nincsenek túl nagy elvárásaink, a Zöld Lámpás cseppet sem unalmas popcorn mozi, de a második részre már biztosan nem váltanánk mozijegyet.
A Blue Valentine remekül párhuzamba állítható az (500) nap nyárral, csak nem játékos filmnyelvi és narratív megoldásokkal mutatja be egy kapcsolat elsorvadását, hanem realista érzékenységgel. Emellett a Winter’s Bone után ismét egy olyan mozgóképet láthatunk, amely a klasszikus családmodell széthullását és az amerikai idealizmus csúfos kudarcát tárja elénk, az utóbbira a film zárójelenete gyönyörű példa
A másfél óra alatt sok filmes utalást kapunk (E.T., Apokalipszis most, Óz), amit a kicsik nem értenek majd, Törpilla eredeti szinkronhangja, Katy Perry saját slágerére utal („I Kissed A Smurf”), továbbá van egy csomó product placement (Blu-ray reklám. Mert kék. Érted.) és néhány kínos pillanat is (Guitar Hero klip). A kivitelezés gyengus, a végeredmény mégsem annyira kínos, inkább csak unalmas azoknak, kiknek évei száma nem egyjegyű.
A bőr, amelyben élek alapvetően izgalmas mozgókép. Nagyon sok komoly témát érint. Egyrészt a megszállottságot, megfejelve az önbíráskodással és a totális elmebajjal – ez pedig igazán robbanékony elegy. Minden kisülhetett volna belőle. Pedro Alomodóvar viszont inkább paródiát forgatott belőle. Éppen ezért, tulajdonképpen – legyen szó benne bármiféle borzalmakról – szórakoztató művel van dolgunk.
Az Államtrükkök végső üzenete minden leleplezés ellenére töretlenül optimista: hitet tesz amellett, hogy a demokrácia működik, a rendszer alapvetően jó, és lehetőséget biztosít bárkinek arra, hogy akár a legnagyobb hatalommal is szembeszálljon, ha oldalán az igazság. Talán naivitás, de ha valahol, néha igaz lehet, az valószínűleg tényleg az Egyesült Államok. Ezért is lehet irigyelni az amerikai filmeseket.
A Colombiana minden percében visszaköszön a Nikita és a Leon, a profi, ám nem is ez a legnagyobb baj, hanem hogy Zoe Saldana nem karakteres akciósztár, igazából azt sem néznénk ki belőle, hogy két percnél tovább képes húst klopfolni, pedig itt olyan géppityukkal hadonászik, melyek megemelése közben a jó Dolph Lundgren bicepsze is becsületesen dagad
A stílus mérvadó – ezen nyilvánvaló rendezői intenció előtt meghajoltak a színészek is, de elsősorban Ryan Gosling. Minimalista játéka egyszerűen zseniális, pont a „semmivel” ad mélységet a karakterének. Jelenléte olyan erős, hogy totálisan beborítja a vásznat.
A Hétköznapi pár szerelmi történet: egy kutatóorvos (Eva Green) és egy séf (Ewan McGregor) kapcsolatát mutatja be egy olyan jövőben, ahol fokozatosan, járványszerűen megszűnnek az emberiség érzékei (szaglás, ízlelés, hallás stb.), káoszt okozva ezzel. És ha valaki szereti az olyan filmeket, amilyeneket én nem, annak még tetszeni is fog.
Egy háborús-politikai káosz, egy a kultúrák végső, apokaliptikusnak tetsző, embertelen összecsapásának vagyunk tanúi, ahol nincsenek igazságok, csak indulatok, ahol a háborúnak nem hősei, csak kutyái csaholnak, másrészt egy ugyanilyen izgalmas családi drámáé, amely nem közösségek, hanem egyének kézzelfoghatóbb, hasonló brutális fordulatokkal teletűzdelt sorsát követi nyomon.
A forgatókönyv szépen játssza ki egymás mellett és egymással szemben a két idősíkot, okosan adagolja az információkat, hogy a nézők fejében pont a megfelelő pillanatokban álljanak össze a megfejtések
78 Bosszúállók: Ultron kora (2015)